Nem nagyon tudtam eldönteni, milyen címet adjak ennek a blogbejegyzésnek, mert itt aztán most lesz minden, mint a búcsúban!
Lesz szó egy kicsit a ruhatár frissítésről is, de inkább a selejtezésről és a nem szeretett dolgoktól való megszabadulásról, de nem abban az értelemben, hogy hova vidd az eladományozandó cuccokat, hanem hogy hogy szabadulj meg tőlük, ha semmi bajuk, funkciójukat ellátják, de valami mégis nincs rendben velük. Remélem, hogy lesznek olyanok, akiket tudok ezzel a bejegyzéssel egy kicsit inspirálni.
Az egész ott kezdődött, hogy eldöntöttem, 2017-ben megújítom a ruhatáram, és összeállítok egy nagyon kicsi, de annál praktikusabb gardróbot. Abban reménykedek, hogy idén ugyan sokat foglalkozom ezzel, de az elkövetkezendő jó pár évben már csak "szinten tartani" kell majd. Ha nem olvastál erről, megteheted itt.
Rengeteg cikket olvastam a témában, próbáltam támpontokat keresni, mert egy ideig nagyon könnyű volt a selejtezés, eszméletlenül sok ruhát ajándékoztam/adományoztam el, de aztán jött a neheze: szinte már csak negyed vagy ötöd annyi ruhám volt, olyan darabok, amik jók rám, jó állapotban vannak, hordom is őket, de valahogy még mindig sokszor ott álltam a szekrény előtt, és éreztem, hogy nincs mit felvennem. Mert nem passzolnak össze, nem az igaziak és... és nem szeretem őket. Ne is mondjatok semmit, de elolvastam Marie Kondo Rend a lelke mindennek című könyvét, amiben megtaláltam az öröm-elvet: egyszerűen meg kell szabadulni azoktól a dolgoktól, amik nem okoznak örömöt. Erről persze jó sokat tudnék írni, de most legyenek fókuszban a ruhák: bizony rájöttem, hogy hiába "nincs semmi baj" egy-egy ruhadarabbal, ha utálom és nem hordom szívesen. Először ezt nehéz volt beilleszteni a "nem szeretnék pazarolni (időt, energiát, pénzt) és hülyeségekre vagy felesleges dolgokra költeni" elveim közé, de egyszer csak átkattant valami, és egy újabb nagy adag ruhától sikerült így megszabadulnom.
A másik támpont az volt, hogy elolvastam pár cikket a színekkel, színtípusokkal kapcsolatban. Ez a pár cikk két dologra volt jó: az egyik, hogy rájöttem, nekem ahhoz nincs türelmem, hogy azzal szórakozzak, hogy vajon az én haj- és bőrszínemhez melyik szín melyik árnyalata passzol, ezért inkább születésnapomon meglepem majd magam egy színtanácsadással. A másik viszont az, hogy már ennyi alapján is volt pár ruhadarab, amiről elég könnyen el tudtam dönteni, hogy na, ez biztos, hogy nem az én színem. Ezektől könnyes búcsút vettem. Ezt leírni könnyebb, mint amilyen a megvalósítás volt, hiszen ezek a darabok már átmentek a jó állapotban van-e és a szeretem-e teszteken, sőt, még arról is meggyőztem magam, hogy nem is állnak olyan rosszul, dehát valamikor tükörbe kell nézni, mindenféle értelemben... :) Jól sejtitek, gyakorlatilag alig maradt ruhám, de ez majd biztosan egy következő bejegyzés témája lesz.
Tegnap pedig újabb áttörést értem el: vettem egy hátizsákot (olyan kirándulós-könnyűanyagú fajta, nem olyan, amit meg tudtam volna varrni, már csak azért sem, mert nem tudom, hol lehet ilyen anyagokat venni). Persze ez nem olyan nagy dolog, de ez a kis hátizsák annyi mindent elindított, hogy úgy érzem, megint közelebb kerültem az álom-ruhatár megvalósításához, ÉS még valamihez, amin már eddig is nagyon gondolkodtam, de nem tudtam, hogyan valósítsam meg.
Szóval a hátizsák. Egy teljesen sima, olcsó, Decathlonos hátizsákról van szó, semmi extra. Volt nekem ugyanis egy hátizsákom, amivel semmi baj nem volt, csak épp nem szerettem. Ezzel valahogy még mindig úgy voltam, hogy hát csak nem veszek helyette másikat, tökjó az is, öröm-elv ide, vagy oda, ez már aztán igazán nem fér bele az öko-lábnyomomba. De mivel utáltam, nem használtam, emiatt mindenféle azt helyettesítő táskákkal szenvedtem, így aztán ennek a szerencsétlen táskának esélye sem volt elkopni, elhasználódni, elszakadni, vagy bármit csinálni, ami feljogosított volna egy új táska megvásárlására. Ördögi kör :) Érdekes, régen nem csináltam ekkora ügyet dolgok megvásárlásából, de annyira beette a fejembe magát ez az egész fenntarthatóság-őrület, hogy komolyan képes vagyok ennyit rágódni ilyeneken és rosszul érezni magam miattuk. Mintha nem lenne jobb dolgom!
Hazatértem az új hátizsákommal, és mivel nem fér be a táskás dobozomba, elkezdtem selejtezni. Századszor is. Ugyanis van egy halom saját magam által varrt táska, amit "csak nem fogok kidobni". Ezek egy része nem tökéletes, mert természetesen magamon kísérletezem, így a PurpleTurtleBag prototípusok általában nálam landoltak, egy másik részük pedig egyszerűen már elhasználódott, mert bár a vásárlók szeretik azt hinni, hogy egyedi táska=örök élet, de ezek is "csak" táskák, elkopnak, elhasználódnak, kifakulnak egy idő után. De hogy szabaduljak meg olyan dolgoktól, amiket valaki (akár én, akár más) a két kezével készített? Na ez igazán kemény dió.
De megmondom, hogy: megfogod és kiteszed. Nagyon nehéz, tudom, nekem sem ment eddig, de ha nem szeretnék belefulladni a cuccokba, akkor kénytelen vagyok ezt megtenni.
Így aztán éjfél és hajnali 1 között szépen kiselejteztem ezeket, levágtam róluk a használható részeket, amit tudok, felhasználok majd, amivel pedig egyáltalán nem tudtam semmit kezdeni, kidobtam. És itt jött az, amire már várok egy ideje:
Régóta gondolkodom azon, hogy hogyan adjam el a táskáimat úgy, hogy másik oldalon viszont azt hirdetem, hogy ne vegyél semmi feleslegeset, ne szennyezd a környezeted, élj fenntartható módon. Egy hatszázadik táska hol fenntartható? Éreztem az ellentmondást, szerettem volna feloldani, de azt is éreztem, hogy itt nincs akkora ellentmondás, mint amekkorának tűnik, de nem láttam a megoldást.
Tegnap viszont rájöttem valamire, ami talán közelebb visz: az, hogy veszel magadnak ezt-azt, még nem azt jelenti, hogy valami nagyon rosszat teszel. Fogalmam sincs, hogy hol van a határ, hogy ér-e azt mondani, hogy "mi ez ahhoz képest, ami egyes országokban zajlik", vagy "mi ez ahhoz képest, amit a Gizike/Marika/Főnökömfelesége/szomszédasszony" csinál, és valószínűleg soha nem is fogok erre rájönni, de azt biztos, hogy ér azt mondani, hogy megérdemled, hogy olyan dolgaid legyenek, amiket szeretsz. Akár a 100 éves, de még valahogy működő turmixgépedet cseréled le, akár a hátizsákod.
Szeretnék ebben segíteni is, legalábbis a táska ügyben: erről majd írok természetesen külön is (és amúgy sem vagyok benne biztos, hogy bárki eljutott idáig), de mostantól ha tőlem vásároltok táskát, 10% kedvezményt adok a teljes árból, ha elhozzátok egy régi, már nem szeretett táskátokat, ha olyan, aminek valamilyen alkatrészét még tudom hasznosítani (előtte azért küldjetek egy képet:) ). Ez nem csak a PTB-kre vonatkozik;)
(A képet Kovács Dóri készítette)
Örülnék, ha megosztanátok velem hasonló tapasztalataitokat, vívódásaitokat, úgyhogy jöhetnek a kommentek! Kíváncsi vagyok, ti is beleőrültetek-e már a fenntarthatóságosdiba, milyen kérdéseitek vannak ezzel kapcsolatban, mi az, ami szinte lelki problémákat okoz és mi az, amit viszont minden észérv ellenére simán megvesztek?
Szép napot!
Lilla
Ha kíváncsi vagy a táskáimra és az aktuális blogbejegyzésekre, kövess a Facebookon is!
Kapcsolódó bejegyzések:
