Újabb személyes téma, úgy látszik, ezek jobban mennek, mint a táskás bejegyzések, amik miatt tulajdonképpen létrejött a blog, de majd 2018-ban jobban rágyúrok azokra is. Viszont ez most kikívánkozik, illetve hát bejegyzés is régen volt... Háttérinfo, hogy a karácsonnyal kapcsolatban terveztem egy három részes blogbejegyzést, aminek csak az egyik része lett volna személyes, a többi inkább praktikus-tippes-trükkös, és ebből a három részből kettőt el is kezdtem megírni, de a végére valahogy annyira nem állt össze, hogy egyiket sem fejeztem be és posztoltam ki, pedig a fejemben annyira összeálltak a dolgok hozzá, de mégsem tudtam megfogalmazni őket. Szóval kívülről nem nagyon frissül a blog, de foglalkozni foglalkozom vele, az ötleteimmel meg Dunát lehetne rekeszteni. De felírtam mindent, majd jövőre talán sikerül megírnom ezeket a bejegyzéseket, talán Nektek is hasznosak lennének.

Ennek a bejegyzésnek a címe nem valami különös, kacifántos okból 30, hanem simán holnap leszek 30 éves. Nagyon szeretem az ilyen kerek évfordulókat, valahogy úgy, mint az év végéket-év elejéket, szeretek vissza- meg előre tekinteni, átgondolni, mi is volt, miért volt, mit szeretnék, mit kell ahhoz tennem, hogy elérjem, és ilyenkor kicsit könnyebben el tudom engedni a régi, beakadt dolgokat (mondjuk szeretném hinni, hogy ezekből csak egyre kevesebb van), megbocsátani magamnak meg esetleg másoknak, ha valami olyan van, könnyebben és tudatosabban tudok tervezgetni, valahogy mintha tisztábban látnék mindent, ami nem a csillagok állása miatt lehet, hanem mert ilyenkor egyszerűen időt szánok ezekre a dolgokra. 

Ez a 30. születésnap különösen tetszik, ez az első "komolyabb" születésnap. Persze biztos 10 meg 20 évesen is így gondoltam, és gondolom a negyvenedik és az ötvenedik születésnapomon is így fogom, de hát ez így van jól, nem? 

Jó érzés, ha arra gondolok, mennyi mindennel kapcsolatban változott meg a hozzáállásom, mennyi mindent látok máshogy, mennyi mindent csinálok máshogy, és ezek mind azt eredményezik, hogy míg az 5 évvel ezelőtti énemet egy mérges kismalacnak (na, nem külsőre, de erről később) látom, aki össze-vissza rohangál, semmire nincs ideje (tényleg, semmire! és ezt hangoztatja is), tulajdonképpen azt sem tudja, mit akar, de azt lehetőleg azonnal, mostanra valahogy úgy érzem, megérkeztem valahova. Persze ez erős sarkítás, nem voltam mérges kismalac, vagy legalábbis amennyire az voltam, annak teljesen helye volt ott és akkor, de az érzet, az ez. Remélem, 40 évesen visszatekintve egy úszkáló delfinnek, vagy ilyesminek fogom látni ezt a 30 éves önmagamat. :D

Megpróbáltam összeszedni a legfontosabb dolgokat, amiken változást érzek a korábbi évekhez képest. Biztos lenne még száz, de visszanézve ez a bejegyzés így is elég hosszú és talán túl lelkizős lett, úgyhogy akit az ilyesmi nem érdekel, szerintem ne ennek a bejegyzésnek az elolvasásával töltse az értékes idejét. Akit viszont igen, annak jó hírem van! Véletlenül úgy kitettem magam ide, hogy utólag elolvasva én is meglepődtem. Azon is gondolkodtam, ne tartsam-e meg ezt a bejegyzést magamnak, elférne a karácsonyos irományok mellett. Aztán arra jutottam, hogy nem, megmutatom, aztán lesz, ami lesz. 

Hogy miért jobb most az életem, mint eddig bármikor? Hát ezek miatt:

- Sokkal, sokkal, de tényleg, sokkal tudatosabb vagyok, szinte mindenben.

- Jobban tudom, mi a fontos, és mi nem az, és ami még ennél is jobb és fontosabb, tudok nemet mondani. Munkára, találkozókra, emberekre, kapcsolatokra (ez most csúnyábban hangzik, mint amilyen valójában), konfliktusokra, magamnak olyan dolgokra, amikbe hirtelen felindulásból belevágnék, de már tudom, hogy nem tartanék ki mellette, vagy valójában nem lenne rá időm. Oké, nem mindig, de egyre többször. 

- Ebből következik, hogy sokkal több időm van olyan dolgokra, amiket szeretek.

- Nem szorongok annyi hülyeségen. Ez amiatt is van, mert kicsit jobban tudom, mi a fontos és mi kevésbé, de amiatt is, mert már összegyűjtöttem annyi xp pontot az életben, hogy legyen annyi bizalmam magamban és a körülöttem lévőkben, hogy tudjam, mindig minden így vagy úgy, de lesz valahogy, és általában jól alakulnak a dolgok. Elég sok dolgot nem kell túlságosan komolyan venni, kishal vagyok én is, és kishal egy csomó dolog az életemben, ami az adott pillanatban valami nagy bálnának tűnik (úgy tűnik, most ilyen állatos hasonlatokban utazom...). Sokkal jobban tudom alkalmazni a "mit fog ez számítani egy hét/hónap/év múlva?" szabályt.

- Sokkal jobban értékelem mások munkáját, idejét, és a sajátomat is. Nem csak azt, amivel pénzt lehet keresni, hanem bármi mást is. Egy megfőzött ebédet, egy üveg lekvárt, egy megvarrt takarót, egy kitakarított lakást, egy 10 perces spontán beszélgetést, bármit, amivel valaki időt töltött. Viszont azt is gondolom, hogy belehalni semmibe nem kell, amibe nem muszáj (és olyanból nagyon, nagyon kevés van), úgyhogy amellett, hogy sokkal jobban értékelem ezeket, azt is gondolom, hogy ér segítséget kérni, ebédet rendelni, takarítónőt hívni, ajándékot nem kézzel készíteni. Én is megtehetem (ezt azért még sokszor kell mondogatnom magamnak), és mások is megtehetik. Szerencsére az utóbbi időben mindenre van időm, amire nagyon szeretném, hogy legyen (persze nem csak úgy lett, hanem csináltam), de biztosan lesznek olyan időszakaim, amikor nem lesz. Akkor majd elolvasom ezt a pontot. :) 3 ponttal ezelőtt is írtam, de most is ideillik, ér, sőt, szerintem kell is nemet mondani. Ehhez meg előbb be kell látni, ha valami nem fog menni. Ahhoz meg szervezettség kell, tervezés, meg őszinteség magunkkal szemben, hogy bármennyire szeretnénk, ez vagy az nem fog beleférni, vagy csak olyan áron, amit felesleges megfizetni egy kicsit több pénzért vagy elismerésért. Nagyon sarkítva fogalmazva: ha drágább a túlhajszolás miatti betegség, mint a több munkával megkeresett pénz, akkor a válasz: nem. Persze itt nem csak a pénzre és betegségre gondolok konkrétan, hanem az energia-idő-tapasztalat-elismerés-előrelépés-pénz-hála, stbstbstbstb. dolgok egész halmazára, de szerintem érthető amit írtam. És persze nem csak a "pénzkeresős" munkára, hanem ugyanúgy találkozókra, ilyen-olyan programokra, kérésekre, bármire vonatkoztatva. És nem összetévesztendő ez azzal, hogy "á, úgysem fog sikerülni". Mindenki más, én mondjuk mindig megpróbálok 110%-ot teljesíteni, de annál azért nem többet. És megelégszem a 90-nel is, vagy akár annál is kevesebbel, ha úgy van.

- 10 évvel ezelőtt biztos, de talán 5 éve is elég mérges voltam hát... úgy nagyjából mindenre és mindenkire. Persze kívül akkor is egy hasonlóan kedves lány voltam, mint most, de belül tényleg mérges kismalac voltam. És az az igazság, hogy volt is rá okom, mert elég szörnyű dolgok történtek a családomban, amik aztán jó sok évre kihatottak, és nem volt meg az eszköztáram ahhoz, hogy ezeket a dolgokat jól kezeljem magamban. Hálás vagyok a fogalmamsincsminekhívjam-nak (univerzumnak szoktam), hogy hamar rájöttem, hogy vagy megkeseredett emberként élem tovább az életem, vagy kezdek ezekkel a dolgokkal valamit, és volt erőm az utóbbit választani. Nagyjából azt gondolom, hogy idáig tartott az "univerzum" szerepe ebben, és innentől jöttem én. Épp tegnap fogalmaztam önkéntelenül úgy, hogy ezek a dolgok ajándékok voltak. Ajándékok, mert 2 pszichoterápia, egy nagyon hosszú pszichodráma csoport, hihetetlenül sok óra önismerettel töltött idő és rengeteg beszélgetés után (ezt most csak azért írtam így le, hogy lássátok, nem megcsókolt a múzsa és belém szállt a bölcsesség, hanem ez kőkemény munka volt, hihetetlenül sok idő, energia kellett hozzá) itt vagyok 30 évesen, és komolyan úgy gondolom, hogy igazán boldog vagyok, és biztosan lesznek rosszabb időszakok az életemben, de alapvetően megtanultam és merek boldognak lenni. És azt hiszem, nagyon fiatal vagyok én még ehhez:) És ez nagyon klassz. Ha nincs ez a sok rossz dolog, talán soha nem tanulok meg örülni az apró, "normális" dolgoknak, akár annak is, hogy van két kezem, két lábam, tudok beszélni, mozogni, nem éhezem. És csak ezután jön, hogy milyen fantasztikus emberek vannak körülöttem, mennyi mindent köszönhetek nekik, milyen szuper dolgokat csinálok, ráadásul általában azt, amit szeretnék. Persze most éppen egy nagyon jó periódusomban vagyok, és nincsenek illúzióim, leszek én még nagyon szarul is biztosan, és ti se gondoljátok, hogy így vagyok minden nap, szoktam mérgelődni, elkeseredni, elbizonytalanodni, hisztizni, kérdezzétek csak meg a barátomat, mennyire vagyok boldog, amikor nem mosogatott el, amikor megígérte (vagy inkább a barátnőimet, mert annyit már megtanultam, hogy ilyen apróságok miatt jobb nem neki rinyálni - és ezt néha be is tudom tartani) :D Szóval ezt nem úgy kell elképzelni, hogy 24 órában így vagyok, de úgy alapvetően azért igen. És ezért nagyon hálás vagyok az univerzumnak, azoknak, akik ezekben segítettek és kísértek, és magamnak (és ezt is olyan nehéz volt régen kimondani, mintha nagyképűségnek hangzana, vagy önimádatnak, vagy mittudoménminek, olyan "ciki" így beszélnie az embernek magáról, de hát ezt nem más csinálta meg helyettem, akkor meg mit csináljak :) ).

- És a végére egy sokkal lazább téma: sokkal jobban érzem magam a bőrömben, mint eddig. (Nagyjából) elfogadtam az olyan adottságaimat, amiken nem tudok változtatni, és tudom, hogy amin viszont tudok, az csak rajtam múlik. Persze annyi jobb volt 20 évesen, hogy bármit ettem, nem híztam, ez hiányzik, viszont most ez a "hízékonyság" (ami egyébként egyáltalán nem vészes) egészségesebb életmódra és több mozgásra ösztönöz. 

És mi az, ami rosszabb, mint eddig?

- Lásd: utolsó pont megfelelő részei. 

Szóval most így vagyok, így van ez a kerek születésnap. Kicsit tényleg mélyebbre sikerült ez a bejegyzés, mint ahogy terveztem, de ez van, srácok. Ilyen (is) vagyok. Köszönöm, hogy elolvastátok, és örülök, ha adott valamit ez a bejegyzés, vagy akár úgy érzitek, jobban megismertétek a lányt, aki a táskákat varrja. :)

Lilla

A képet Dóri készítette, köszönet neki érte most is :)